Szelence2022

Ki találta föl ...
Ki fedezte fel ...
... az IZZÓLÁMPÁT? Rögtön rávágjuk: Thomas Alva Edison, pedig dehogy! Egyes források szerint Edisont megelőzően talán húszan is foglalkoztak az izzólámpával, de közülük csak néhánytól ismerünk többé-kevésbé sikeres konstrukciót. Az ívlámpák már az izzólámpák előtt megjelentek, ám azok használata a háztartásban megoldhatatlan volt. Az ívlámpákról ezért a továbbiakban nem esik szó. Valamikor 1800 körül elsőként Alessandro Volta izzított föl egy rézvezetéket az általa frissen fölfedezett cink-réz elemekkel. Volta ezzel még nem a megvilágítás kérdését vette célba. Nagy valószínűséggel a brit Warren de la Rue volt az első, aki vákuumba helyezett platina szálat izzított kifejezetten megvilágítási célra, 1840-ben. Ezt nevezhetjük az első izzólámpának. A drága platina szál miatt azonban ezt a megoldást nem lehetett volna kereskedelmi forgalomba bocsátani. A brit Joseph Wilson Swan 1850-ben kezdett foglalkozni az izzólámpával (valószínűleg ismerte de la Rue eszközét), hogy olcsóbb anyagot találjon az izzószálnak. 1860-ra sikerült olyan működő eszközt előállítania, amelyben elszenesített papírt használt. Az akkori kezdetleges vákuumszivattyúk és a rendelkezésre álló áramforrások gyengeségei miatt ez az izzólámpa konstrukció még használhatatlanul rövid élettartamú volt. A vákuumtechnika fejlődése végül a segítségére sietett és kitartó munkával 1878-ra sikerült hosszabb élettartamú izzólámpát előállítania, amelyben izzószálként elszenesített pamutszálat alkalmazott. Ez a konstrukció egy-két apró részlet kivételével már közel olyan volt, mint a későbbiekben tömeggyártott szénszálas izzólámpák. Eljárása 1880-ban kapott szabadalmi védelmet. Egy kanadai feltaláló páros, Henry Woodward és Mathew Evans 1874-ben készítette el azt az izzólámpát, amelyben vékony szénrúd izzott. Az izzólámpa üvegballont nitrogén gázzal töltötték. Ez utóbbi megoldás miatt az izzólámpájuk csak célszerűtlenül alacsony feszültségen volt használható. Tekintve, hogy lámpájukat nem sikerült eladhatóvá fejleszteniük, 1879-ben a feltaláló páros eladta a szabadalmát Edisonnak. Edison képes volt megfelelő anyagot találni az izzószálhoz, miáltal kaput nyitott az izzólámpa tömeges felhasználásának. Edison és Munkatársai rengeteg természetes anyag elszenesítési kísérletével jutottak el a bambuszhoz; ez volt az az alapanyag, amely izzószálként már 1200 órán át volt képes izzani. Az Edison Electric Light Company a termékeit 1880-ban kezdte nagyobb mennyiségben gyártani és egyúttal reklámozni is. Mivelhogy az Edison-lámpa konstrukciós elve és fizikai megjelenése nagyon hasonlított a Swan-féle elődhöz, Swan beperelte Edisont és ezt a pert meg is nyerte. Így Edison kénytelen volt őt is bevonni az üzletbe. Mindannyiunk szerencséje, hogy Edison nem állt meg a tartósan világító izzólámpák gyártásánál. Ami nekünk ma természetes, az akkoriban rendkívüli volt, hiszen Edison az izzólámpa mellett teljes világítási RENDSZERt alkotott. Edisonról nevezték el az Edison-menetet, amivel a legtöbb otthoni fényforrást mi magunk is képesek vagyunk becsavarni a megfelelő foglalatba. Egyszerű, de valójában nagyszerű dolog, hiszen nem kell villanyszerelőt hívni egy izzócseréhez. Ezen felül kitalálta azt az elektromos párhuzamos kapcsolást, amelyben az izzólámpák két vezetékre párhuzamosan kapcsolódnak egyenként, kapcsolókon keresztül. A két vezetékre állandó feszültséget kapcsolt, célszerűen nem elemekről, hanem generátorról. Bármennyire természetes ez nekünk ma, akkoriban egyáltalán nem volt az. Első ízben 1880-ban a Columbia gőzhajón mutatta be Edison a fent leírt komplett világítási rendszert. Az első izzólámpákkal kivilágított cég a Hinds, Ketcham & Company printing and lithography offices volt New York városban, 1881 januárjától. Ezzel elkezdődött egy nagyon hosszú fejlesztési történet az ozmiumon, a különféle wolframszálakon át a gáztöltésekig, amely fejlesztésekben az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. kutatói is kiemelkedő eredményeket értek el.	... a KÉMIAI ELEMET? Szerencsére, itt egyértelmű a helyzet. Luigi Galvani az 1780-1786 között végzett kísérletek megfigyeléseit 1791-ben közölte, és összegzésében a fémmel érintett békacomb összerándulását az „állati elektromosság” hatásának tulajdonította. 1792 tájára tehető Alessandro Volta felismerése, miszerint a fenti jelenségben nem a béka a lényeges, hanem a békacombhoz érintett két különböző fém. Volta a fémeket elsőrendű vezetőnek tekintette és feszültségi (mai szóval elektrokémiai) sorba rendezte őket. A folyadékokat másodrendű vezetőnek tekintette. Gyakorlati megvalósításként cink és réz korongok közé savval vagy lúggal átitatott porózus anyagot tett; ez volt az első galvánelem. Felfedezte azt is, hogy a cink-elektrolit-réz cellák egymásra helyezésével, azaz sorba kapcsolásával nagyobb feszültséget tud előállítani; ez az összeállítás kapta a Volta-oszlop elnevezést. A fentiek megvalósítása 1800 körülre tehető. Korábban a leideni palackokban tárolt dörzsvillamosság állt csak rendelkezésre, ami nagy feszültséget adott, de gyorsan kisült, ezért nem volt alkalmas állandó feszültség és nagyobb áramerősség előállítására. Ezt oldotta meg a kémiai elem, lehetőséget teremtve az áram mágneses és hőhatásának vizsgálatára, ami aztán számtalan találmány kiindulópontjává vált. Joggal mondhatjuk, hogy a kémiai elem az elektromosság későbbi szédítő térhódításának alapja. Volta elemét nagyon sokan tökéletesítették, közöttük Jedlik Ányos is. A kémiai elemből fejlődött ki az akkumulátor. Első, de máig használatos típusa a savas ólomakkumulátor, amit Gaston Planté alkotott meg 1859-ben. ... a TÁVÍRÓT? Az első ismert nagy távolságú üzenettovábbító berendezést az antik görögök találták föl kb. i.e. 200 körül. Sőt, mindjárt kettőt is. A hidraulikus távíró csak 20-30 előre definiált üzenetet (pl. idegen csapatok támadása) tudott közvetíteni. A fáklyás fénytávíró viszont a görög ABC 24 betűjét kódolta egy 5x5-ös mátrixban, amiben az adott betű pozícióját két csoportban (oszlop és sor sorszáma), 1-től 5-ig számú fáklya fölmutatása jelölte meg. Tehát, egyszerre legalább 2, legföljebb 10 fáklya világított két jól elkülöníthető csoportban. Mai szemmel nézve is hihetetlen észszerű a kódolás. A hírközlő lánc egymástól 10-20 kilométerre lévő állomásokból állt. Természetesen, leginkább csak éjjel volt használható és csak „városállami” táviratok céljára tartották fönt. Ma már nem lehet pontosan megállapítani, de percenkét feltehetően néhány karaktert lehetett vele továbbítani, és a teljes láncon az üzenet végigfutása is jelentős időt vehetett igénybe. A következő közismert távíró berendezés a francia Chappe testvérek által kidolgozott szemafor (karos) távíró volt, ahol a karok különböző pozíciókba állításával kódolták a betűket. Ez a berendezés viszont csak nappal működött. Informatikai értelmezésben mindkét fenti berendezésben egy betűhöz több állapot („bit”) egyidejű jelzése kellett, tehát párhuzamosan több „bitet” kellett továbbítani. A fentieken kívül füstjelzéssel, ütemezett dobolással, napfény tükrözéssel működő hírközlő berendezések is léteztek, de ezek kevésbé dokumentált megoldások. A hajózásban még a 20. században is használták a két zászlós kódolt üzenetküldést, látótávolságon belül. A galván elektromosság majd az elektromágnesesség és az elektrodinamika törvényeinek André Marie Ampère általi fölfedezése után kézenfekvő volt, hogy nagyobb távolságra, napszaktól függetlenül, villamos vezetéken továbbítsanak jeleket. Megszületett a villamos távíró.
Ampère javaslatként leírt egy mágneses módon működő távírót, ami roppant célszerűtlen lett volna és amit nem is akart elkészíteni. Az első működő elektromos távíró egy fejlesztő pároshoz, Carl Friedrich Gauss és Wilhelm Eduard Weber nevéhez köthető 1833-ban, ám találmányuk nem terjedt el. Két vezetéket és egy mágnestűt használtak, amivel időbeli kódsorozatot vittek át. Bonyolult, emiatt használhatatlanul lassú volt a kódolási rendszerük. A használható villamos távíró két különböző találmány közel párhuzamos fejlesztése során valósult meg; a két találmányi eljárást huzamosabb ideig párhuzamosan is használták. Közöttük igen bajos lenne elsőbbséget megállapítani. Az egyik eljárás kifejlesztői a brit Sir William Fothergill Cooke és Sir Charles Wheatstone voltak, akik először öt mágnestű elfordulásával kódolták az ABC betűit hat vezeték (öt + a „visszavezetés”) fölhasználásával, tehát öt párhuzamos biten. A mágnestűk egy kódtáblán közvetlenül rámutattak az átvitt betűre. Cooke és Wheatstone első szabadalma 1837-ből származik. A hat vezeték használata nagyon költséges volt, ezért később a fokozatosan kevesebb vezetékkel és az időbeli kódolással eljutottak az egy mágnestű (kétirányú kitéréssel) és két vezeték használatáig. A másik, elvében a mai napig használatos berendezést az USA területén az eredetileg festőművész Samuel Finley Breese Morse alkotta meg, aki 1832-től foglalkozott a kérdéssel. Szinte azonnal rájött a lényegi ötletre, miszerint rövid és hosszú jelek időbeli sorozatával kódolja a karaktereket, ezek elválasztását pedig hosszabb szünettel jelöli. Ezzel a kódolással az üzenetek egyetlen átviteli csatornán (két vezetéken vagy egy vezeték + földvisszavezetésen) továbbíthatók voltak. Ez a kódolási rendszer független az átvitel műszaki megoldásától, így az üzenetek pl. fénnyel és hanggal is átvihetők. A rendszerhez Morse megalkotta a műszaki berendezést is, ami adó billentyűből és vevő óraműves íróberendezésből állt. Első szabadalmát, amelyet több követett, 1837-ben nyújtotta be. Később segítségére volt a kiváló mechanikus Alfred Lewis Vail, aki sokat tett a berendezés használhatóságáért. A nagyobb távolságok áthidalását lehetővé tevő relék (jelfogók) használatában pedig Leonard Gale segített. Az eredeti Morse kód csak számokat vitt át és a számokból kódkönyv alapján lehetett visszakeresni a betűket. Ezt 1840-ben Vail javaslatára változtatták meg a mai formára, az angolban használt 26 betűt és a 10 számjegyet tartalmazta. Később megjelent az ennél bővebb nemzetközi kódtábla is. Az első Morse féle távíró rendszert csak 1844-ben helyezték üzembe. 1850-re az USA-t már 12 ezer mérföldnyi távíróvonal hálózta be. Európa 1851-ben fogadta el hivatalos szabványnak Morse rendszerét. Kivétel volt az Egyesült Királyság, ahol még sokáig Cooke és Wheatstone mágnestűs távíróját használták. Logikai elvében Morse rendszere sokkal célszerűbb volt a mágnestűs távírónál, emiatt fejleszthető is volt. Az első transzatlanti távíró kábelt 1858-ban helyezték üzembe, de 3 hét után tönkrement. A stabil összeköttetés 1866-ban készült el, 8 szó/perc sebességre volt képes. Az akkori mondás szerint a híreknek a két földrész közötti továbbítása „két hétről két percre” csökkent! A távíróvonalak adott helytől egy másikig futottak és más vonalakkal nem voltak összekötve. Emiatt a hosszabb útvonalon „áttáviratozásra” volt szükség, tehát a közbülső állomáson a táviratot leírták majd továbbították a másik (akár eltérő rendszerű) távíróvonalon. Akár 4-5 ilyen közbülső áttétre is szükség lehetett, ami növelte a hibák gyakoriságát. További fejlesztések eredményeként jött létre a gyorstávíró, a betűnyomó távíró, David Edward Hughes 1856-os találmánya és a telefax elődjeként tekintett forgó hengeres képtávíró (Bildetelegraph), Arthur Korn 1902-es találmánya. Magyarországot először 1847-ben érte el a Bécs – Pozsony távíróvonal. A következő évtizedekben hazánkban is rohamosan nőtt a távíróállomások száma. Mivel nem minden postahivatal tudott táviratot továbbítani, a távíróval rendelkező vasútállomásokon is lehetséges volt a magántávirat feladás. Érdekes felhasználási lehetőség volt az üdvözlő dísztáviratok küldése. Még a 20. század vége felé is a telefonvonallal rosszul ellátott területeken a távirat nagyon fontos volt. Ilyen helyeken a gyors híradásnak ez volt egyedüli lehetősége. A mobiltelefonok és az internet elterjedése 2000 körül végképp szükségtelenné tette a távírót, így meg is szűnt ez a szolgáltatás. A távíró kései továbbfejlesztése az írógéphez hasonló billentyűzetettel működő telex (magyarul géptávíró, angolul teletype, rövidítve TTY) rendszer, amit 1926-ban Németországban fejlesztettek ki, ott 1933-ban rendszeresítették és 1945-től terjedt el világszerte. Valós idejű szöveges átvitelt tett lehetővé saját, a telefonhálózattól független automatikus központjain keresztül, kb. 60 szó/perc sebességgel. Hosszabb táviratokat lyukszalagról továbbítottak és a „chat” is lehetséges, sőt, a továbbítás céljából szükséges is volt. A rádiózás első 20 évében kizárólag táviratokat vittek át kézi billentyűzéssel és hang alapú vétellel. Ebben az időben hangátvitel csak kísérleti szinten történt. Később a géptávíró módú átvitel (RTTY) is megjelent a rádiózásban. - GL - A szerző ipari K+F és felsőfokú oktatási gyakorlattal rendelkező okleveles villamos szakmérnök.

Ki találta föl ...
Ki fedezte fel ...

... az IZZÓLÁMPÁT?

Rögtön rávágjuk: Thomas Alva Edison, pedig dehogy!
Egyes források szerint Edisont megelőzően talán húszan is foglalkoztak az izzólámpával, de közülük csak néhánytól ismerünk többé-kevésbé sikeres konstrukciót.
Az ívlámpák már az izzólámpák előtt megjelentek, ám azok használata a háztartásban megoldhatatlan volt. Az ívlámpákról ezért a továbbiakban nem esik szó.

Valamikor 1800 körül elsőként Alessandro Volta izzított föl egy rézvezetéket az általa frissen fölfedezett cink-réz elemekkel. Volta ezzel még nem a megvilágítás kérdését vette célba. Nagy valószínűséggel a brit Warren de la Rue volt az első, aki vákuumba helyezett platina szálat izzított kifejezetten megvilágítási célra, 1840-ben. Ezt nevezhetjük az első izzólámpának. A drága platina szál miatt azonban ezt a megoldást nem lehetett volna kereskedelmi forgalomba bocsátani.

A brit Joseph Wilson Swan 1850-ben kezdett foglalkozni az izzólámpával (valószínűleg ismerte de la Rue eszközét), hogy olcsóbb anyagot találjon az izzószálnak. 1860-ra sikerült olyan működő eszközt előállítania, amelyben elszenesített papírt használt. Az akkori kezdetleges vákuumszivattyúk és a rendelkezésre álló áramforrások gyengeségei miatt ez az izzólámpa konstrukció még használhatatlanul rövid élettartamú volt. A vákuumtechnika fejlődése végül a segítségére sietett és kitartó munkával 1878-ra sikerült hosszabb élettartamú izzólámpát előállítania, amelyben izzószálként elszenesített pamutszálat alkalmazott. Ez a konstrukció egy-két apró részlet kivételével már közel olyan volt, mint a későbbiekben tömeggyártott szénszálas izzólámpák. Eljárása 1880-ban kapott szabadalmi védelmet.

Egy kanadai feltaláló páros, Henry Woodward és Mathew Evans 1874-ben készítette el azt az izzólámpát, amelyben vékony szénrúd izzott. Az izzólámpa üvegballont nitrogén gázzal töltötték. Ez utóbbi megoldás miatt az izzólámpájuk csak célszerűtlenül alacsony feszültségen volt használható. Tekintve, hogy lámpájukat nem sikerült eladhatóvá fejleszteniük, 1879-ben a feltaláló páros eladta a szabadalmát Edisonnak.

Edison képes volt megfelelő anyagot találni az izzószálhoz, miáltal kaput nyitott az izzólámpa tömeges felhasználásának. Edison és Munkatársai rengeteg természetes anyag elszenesítési kísérletével jutottak el a bambuszhoz; ez volt az az alapanyag, amely izzószálként már 1200 órán át volt képes izzani. Az Edison Electric Light Company a termékeit 1880-ban kezdte nagyobb mennyiségben gyártani és egyúttal reklámozni is. Mivelhogy az Edison-lámpa konstrukciós elve és fizikai megjelenése nagyon hasonlított a Swan-féle elődhöz, Swan beperelte Edisont és ezt a pert meg is nyerte. Így Edison kénytelen volt őt is bevonni az üzletbe.

Mindannyiunk szerencséje, hogy Edison nem állt meg a tartósan világító izzólámpák gyártásánál. Ami nekünk ma természetes, az akkoriban rendkívüli volt, hiszen Edison az izzólámpa mellett teljes világítási RENDSZERt alkotott. Edisonról nevezték el az Edison-menetet, amivel a legtöbb otthoni fényforrást mi magunk is képesek vagyunk becsavarni a megfelelő foglalatba. Egyszerű, de valójában nagyszerű dolog, hiszen nem kell villanyszerelőt hívni egy izzócseréhez. Ezen felül kitalálta azt az elektromos párhuzamos kapcsolást, amelyben az izzólámpák két vezetékre párhuzamosan kapcsolódnak egyenként, kapcsolókon keresztül. A két vezetékre állandó feszültséget kapcsolt, célszerűen nem elemekről, hanem generátorról. Bármennyire természetes ez nekünk ma, akkoriban egyáltalán nem volt az. Első ízben 1880-ban a Columbia gőzhajón mutatta be Edison a fent leírt komplett világítási rendszert. Az első izzólámpákkal kivilágított cég a Hinds, Ketcham & Company printing and lithography offices volt New York városban, 1881 januárjától. Ezzel elkezdődött egy nagyon hosszú fejlesztési történet az ozmiumon, a különféle wolframszálakon át a gáztöltésekig, amely fejlesztésekben az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. kutatói is kiemelkedő eredményeket értek el.

... a KÉMIAI ELEMET?

Szerencsére, itt egyértelmű a helyzet.

Luigi Galvani az 1780-1786 között végzett kísérletek megfigyeléseit 1791-ben közölte, és összegzésében a fémmel érintett békacomb összerándulását az „állati elektromosság” hatásának tulajdonította.

1792 tájára tehető Alessandro Volta felismerése, miszerint a fenti jelenségben nem a béka a lényeges, hanem a békacombhoz érintett két különböző fém.

Volta a fémeket elsőrendű vezetőnek tekintette és feszültségi (mai szóval elektrokémiai) sorba rendezte őket. A folyadékokat másodrendű vezetőnek tekintette. Gyakorlati megvalósításként cink és réz korongok közé savval vagy lúggal átitatott porózus anyagot tett; ez volt az első galvánelem. Felfedezte azt is, hogy a cink-elektrolit-réz cellák egymásra helyezésével, azaz sorba kapcsolásával nagyobb feszültséget tud előállítani; ez az összeállítás kapta a Volta-oszlop elnevezést. A fentiek megvalósítása 1800 körülre tehető. Korábban a leideni palackokban tárolt dörzsvillamosság állt csak rendelkezésre, ami nagy feszültséget adott, de gyorsan kisült, ezért nem volt alkalmas állandó feszültség és nagyobb áramerősség előállítására.

Ezt oldotta meg a kémiai elem, lehetőséget teremtve az áram mágneses és hőhatásának vizsgálatára, ami aztán számtalan találmány kiindulópontjává vált. Joggal mondhatjuk, hogy a kémiai elem az elektromosság későbbi szédítő térhódításának alapja.

Volta elemét nagyon sokan tökéletesítették, közöttük Jedlik Ányos is.
A kémiai elemből fejlődött ki az akkumulátor. Első, de máig használatos típusa a savas ólomakkumulátor, amit Gaston Planté alkotott meg 1859-ben.

... a TÁVÍRÓT?

Az első ismert nagy távolságú üzenettovábbító berendezést az antik görögök találták föl kb. i.e. 200 körül. Sőt, mindjárt kettőt is.
A hidraulikus távíró csak 20-30 előre definiált üzenetet (pl. idegen csapatok támadása) tudott közvetíteni.
A fáklyás fénytávíró viszont a görög ABC 24 betűjét kódolta egy 5x5-ös mátrixban, amiben az adott betű pozícióját két csoportban (oszlop és sor sorszáma), 1-től 5-ig számú fáklya fölmutatása jelölte meg. Tehát, egyszerre legalább 2, legföljebb 10 fáklya világított két jól elkülöníthető csoportban. Mai szemmel nézve is hihetetlen észszerű a kódolás. A hírközlő lánc egymástól 10-20 kilométerre lévő állomásokból állt. Természetesen, leginkább csak éjjel volt használható és csak „városállami” táviratok céljára tartották fönt. Ma már nem lehet pontosan megállapítani, de percenkét feltehetően néhány karaktert lehetett vele továbbítani, és a teljes láncon az üzenet végigfutása is jelentős időt vehetett igénybe.

A következő közismert távíró berendezés a francia Chappe testvérek által kidolgozott szemafor (karos) távíró volt, ahol a karok különböző pozíciókba állításával kódolták a betűket. Ez a berendezés viszont csak nappal működött.
Informatikai értelmezésben mindkét fenti berendezésben egy betűhöz több állapot („bit”) egyidejű jelzése kellett, tehát párhuzamosan több „bitet” kellett továbbítani.
A fentieken kívül füstjelzéssel, ütemezett dobolással, napfény tükrözéssel működő hírközlő berendezések is léteztek, de ezek kevésbé dokumentált megoldások.
A hajózásban még a 20. században is használták a két zászlós kódolt üzenetküldést, látótávolságon belül.

A galván elektromosság majd az elektromágnesesség és az elektrodinamika törvényeinek André Marie Ampère általi fölfedezése után kézenfekvő volt, hogy nagyobb távolságra, napszaktól függetlenül, villamos vezetéken továbbítsanak jeleket.
Megszületett a villamos távíró.

Ampère javaslatként leírt egy mágneses módon működő távírót, ami roppant célszerűtlen lett volna és amit nem is akart elkészíteni. Az első működő elektromos távíró egy fejlesztő pároshoz, Carl Friedrich Gauss és Wilhelm Eduard Weber nevéhez köthető 1833-ban, ám találmányuk nem terjedt el. Két vezetéket és egy mágnestűt használtak, amivel időbeli kódsorozatot vittek át. Bonyolult, emiatt használhatatlanul lassú volt a kódolási rendszerük.

A használható villamos távíró két különböző találmány közel párhuzamos fejlesztése során valósult meg; a két találmányi eljárást huzamosabb ideig párhuzamosan is használták. Közöttük igen bajos lenne elsőbbséget megállapítani.

Az egyik eljárás kifejlesztői a brit Sir William Fothergill Cooke és Sir Charles Wheatstone voltak, akik először öt mágnestű elfordulásával kódolták az ABC betűit hat vezeték (öt + a „visszavezetés”) fölhasználásával, tehát öt párhuzamos biten. A mágnestűk egy kódtáblán közvetlenül rámutattak az átvitt betűre. Cooke és Wheatstone első szabadalma 1837-ből származik. A hat vezeték használata nagyon költséges volt, ezért később a fokozatosan kevesebb vezetékkel és az időbeli kódolással eljutottak az egy mágnestű (kétirányú kitéréssel) és két vezeték használatáig.

A másik, elvében a mai napig használatos berendezést az USA területén az eredetileg festőművész Samuel Finley Breese Morse alkotta meg, aki 1832-től foglalkozott a kérdéssel. Szinte azonnal rájött a lényegi ötletre, miszerint rövid és hosszú jelek időbeli sorozatával kódolja a karaktereket, ezek elválasztását pedig hosszabb szünettel jelöli. Ezzel a kódolással az üzenetek egyetlen átviteli csatornán (két vezetéken vagy egy vezeték + földvisszavezetésen) továbbíthatók voltak. Ez a kódolási rendszer független az átvitel műszaki megoldásától, így az üzenetek pl. fénnyel és hanggal is átvihetők. A rendszerhez Morse megalkotta a műszaki berendezést is, ami adó billentyűből és vevő óraműves íróberendezésből állt. Első szabadalmát, amelyet több követett, 1837-ben nyújtotta be. Később segítségére volt a kiváló mechanikus Alfred Lewis Vail, aki sokat tett a berendezés használhatóságáért. A nagyobb távolságok áthidalását lehetővé tevő relék (jelfogók) használatában pedig Leonard Gale segített.

Az eredeti Morse kód csak számokat vitt át és a számokból kódkönyv alapján lehetett visszakeresni a betűket. Ezt 1840-ben Vail javaslatára változtatták meg a mai formára, az angolban használt 26 betűt és a 10 számjegyet tartalmazta. Később megjelent az ennél bővebb nemzetközi kódtábla is. Az első Morse féle távíró rendszert csak 1844-ben helyezték üzembe. 1850-re az USA-t már 12 ezer mérföldnyi távíróvonal hálózta be. Európa 1851-ben fogadta el hivatalos szabványnak Morse rendszerét. Kivétel volt az Egyesült Királyság, ahol még sokáig Cooke és Wheatstone mágnestűs távíróját használták. Logikai elvében Morse rendszere sokkal célszerűbb volt a mágnestűs távírónál, emiatt fejleszthető is volt.

Az első transzatlanti távíró kábelt 1858-ban helyezték üzembe, de 3 hét után tönkrement. A stabil összeköttetés 1866-ban készült el, 8 szó/perc sebességre volt képes. Az akkori mondás szerint a híreknek a két földrész közötti továbbítása „két hétről két percre” csökkent! A távíróvonalak adott helytől egy másikig futottak és más vonalakkal nem voltak összekötve. Emiatt a hosszabb útvonalon „áttáviratozásra” volt szükség, tehát a közbülső állomáson a táviratot leírták majd továbbították a másik (akár eltérő rendszerű) távíróvonalon. Akár 4-5 ilyen közbülső áttétre is szükség lehetett, ami növelte a hibák gyakoriságát.

További fejlesztések eredményeként jött létre a gyorstávíró, a betűnyomó távíró, David Edward Hughes 1856-os találmánya és a telefax elődjeként tekintett forgó hengeres képtávíró (Bildetelegraph), Arthur Korn 1902-es találmánya.

Magyarországot először 1847-ben érte el a Bécs – Pozsony távíróvonal. A következő évtizedekben hazánkban is rohamosan nőtt a távíróállomások száma. Mivel nem minden postahivatal tudott táviratot továbbítani, a távíróval rendelkező vasútállomásokon is lehetséges volt a magántávirat feladás.
Érdekes felhasználási lehetőség volt az üdvözlő dísztáviratok küldése. Még a 20. század vége felé is a telefonvonallal rosszul ellátott területeken a távirat nagyon fontos volt. Ilyen helyeken a gyors híradásnak ez volt egyedüli lehetősége. A mobiltelefonok és az internet elterjedése 2000 körül végképp szükségtelenné tette a távírót, így meg is szűnt ez a szolgáltatás.

A távíró kései továbbfejlesztése az írógéphez hasonló billentyűzetettel működő telex (magyarul géptávíró, angolul teletype, rövidítve TTY) rendszer, amit 1926-ban Németországban fejlesztettek ki, ott 1933-ban rendszeresítették és 1945-től terjedt el világszerte. Valós idejű szöveges átvitelt tett lehetővé saját, a telefonhálózattól független automatikus központjain keresztül, kb. 60 szó/perc sebességgel. Hosszabb táviratokat lyukszalagról továbbítottak és a „chat” is lehetséges, sőt, a továbbítás céljából szükséges is volt.

A rádiózás első 20 évében kizárólag táviratokat vittek át kézi billentyűzéssel és hang alapú vétellel. Ebben az időben hangátvitel csak kísérleti szinten történt. Később a géptávíró módú átvitel (RTTY) is megjelent a rádiózásban.

- GL -

A szerző ipari K+F és felsőfokú oktatási gyakorlattal rendelkező okleveles villamos szakmérnök.