Szelence2021

A Nagy Izzólámpa Összeesküvés

ami nem is úgy történt ...

A történetet jókora vargabetűvel kezdem.

„Megint elromlott/tönkrement az a nyavalyás mosógép / porszívó / nyomtató...“ kiált föl a háziasszony vagy háziúr, a gép ill. készülék aktuális hétköznapi felhasználója. Ilyenkor többször elhangzik, mekkora gyalázat, hogy a gyártók már a tervezésben úgy kalkulálnak, hogy a készülék lehetőleg csak 1-2 nappal élje túl a jótállás határidejét.

Akkor vizsgáljuk meg ezt a dolgot közelebbről!

A háztartási berendezések használhatatlanná válásának két módja különböztethető meg, úgy mint az erkölcsi avulás és a műszaki/gazdasági elavulás.

Az erkölcsi avulás egyszerűen átlátható jelenség. Ki használja napjainkban a dédszüleitől örökölt jégszekrényt, amelyben a belső felületet borító bádog az egykor kiváló tűzihorganyzásnak köszönhetően még ma sem lyukas, a faszekrényt sem ette meg a szú, a leeresztő csap jól zár, tehát műszakilag kifogástalan állapotban van? Ki használná a dédi padláson talált kézihajtású, alsófélüstös forgódobos mosógépét, ami szintén kiválóan tűzihorganyzott, a dob zárja még remekül zár és a kézi forgattyú fa fogantyúját sem ette még meg az idő? Ki hallgatna napjainkban keretantennás detektoros rádiót, ami ma is kiválóan és telep/hálózati energia felhasználása nélkül, tehát teljesen "zöld módon" fogja a Kossuth rádió adását? Ó, persze, már nem is emlékszünk ezekre a berendezésekre. Hiába tökéletesek műszakilag, eljárt fölöttük az idő, és ezt nevezzük tudományosan erkölcsi avulásnak. (Magam néha még hallgatok detektoros rádiót ősöreg békebeli fejhallgatóval, amíg létezik Kossuth adás a középhullámon; egy cseppnyi csodabogárság...)

A műszaki/gazdasági elavulás az a jelenség, amikor a berendezés annyira elromlik, tönkremegy, használhatatlanná válik, hogy már nem is érdemes megjavíttatni, mert a javítás költsége sokszor egy új, akár korszerűbb termék elérhetőségét teszi lehetővé.
Gyakran előfordul, különösen, ha sürget az idő, hogy hamarabb veszünk egy új készüléket, semmint hogy kivárnánk a régi megjavítását. Ugyanez a helyzet akkor is, amikor már nem kapható alkatrész, vagy tartozék a javításhoz, a használathoz (pl. porzsák az öreg porszívóba, vagy a korábbi példámban szereplő jégszekrénybe sem hoz jeget a lovaskocsiján messziről kiabáló jeges).

A XX. század 60-as, 70-es éveinek végéig ez nem így volt. Amikor elromlott, vittük a (nem hőfokszabályzós, 500 Wattos) vasalót a villanyszerelőhöz cekászt cserélni, de akkor is, amikor 110 V-ról 220 V-ra emelték a hálózati feszültséget. Másikat, újat venni? Dehogy! A legtöbb berendezést (rádió, csöves TV, porszívó stb.) megjavíttattuk, pl. a csöves TV-t sokszor, hiszen több véges élettartamú alkatrészt tartalmazott. Akkoriban a szakmunka + alkatrész sokkal olcsóbb volt, mint egy új termék, tehát érdemes volt a régi terméket megjavíttatni és a szerelő maga sem élt rosszul!

Hova tűnt mindez?

Mintegy a 80-as évek elejéig-közepéig az elektronikus berendezések még olyan diszkrét (egyedi) alkatrészekből álltak, amelyek szaküzletekben elérhetők, vagy hasonló alkatrészre cserélhetők voltak. A mai elektronikus berendezésekben olyan céláramkörök találhatók, amelyek mással nem helyettesíthetők, és szaküzletekben nem is kaphatók. Amúgy, napjainkban a felületszerelt paneleken az alkatrész cseréje gyakorlatilag lehetetlen.
Ha szervizbe viszem, a szakember mosolyogva ajánlja, hogy vegyek inkább új példányt. Mondható, hogy a javíthatatlanság egyben a hatalmas választék ára, azzal együtt, hogy a mai elektronikus berendezések sokkal megbízhatóbbak, mint a régiek és leginkább erkölcsi avulást mutatnak; ez utóbbit meglepően hamar. Gondoljunk csak arra, hány hibátlan mobiltelefon végezte a kukában, vagy "emlékként" egy fiókba zárva.

Első megjegyzés
A mai háztartási fogyasztó elvárja/elvárná, hogy a vásárolt berendezés KARBANTARTÁS NÉLKÜL működjön hibátlanul, évtizedeken át. Ez a mechanikus működésű eszközöknél nyilván nehezen megoldható. Ne legyen szükség csapágyak zsírozására, szénkefe cseréjére .....: ez az elvárás. Ugyanakkor, gépkocsiknál elfogadjuk a rendszeres karbantartás szükségességét.

Második megjegyzés
Egyes berendezések egy egyszerű alkatrész egészen primitív hibája miatt működésképtelenné válnak. Sok éven át használt, ma is egészen jó minőségű digitális fényképezőgépemben mi romlott el? Nos, a bekapcsoló kapcsoló, ami persze a gépházon belül van és ez a ház roncsolásmentesen nem bontható. Tehát, egy 100 forintos alkatrész miatt a jó minőségű gép nem használható.
Az elektronikus berendezések többsége kapcsoló üzemű tápegységekkel működik (még a LED fényforrás is) és azokban elkók vannak, amelyekre sajnos, jellemző, hogy sokszor minősíthetetlen minőségűek. Ez viszont kifejezetten a gyártó sara, hogy ilyen alkatrészt beépít a berendezéseibe. Ha az elkó elveszíti a kapacitását vagy zárlatos lesz, az egész elektronikus berendezés mehet a kukába. Nyilván, egy LED körtét én sem javítok meg, de drágább berendezésnél érdemes lehet elkót cserélni (ha fellelhető hozzá egy vállalkozó csodabogár ...).

Akkor most rákanyarodok a címben megelőlegezett témára. Előtte azonban még essen pár szó a „Tervezett Elavulás“-ról.

Tisztességes mérnöki tervezés esetén természetesen felmerülő kérdés a készülék várható élettartama is, amit különféle szempontok alapján igyekeznek meghatározni. Az ugyan kizárt, hogy szándékosan akarna bárki is vacak terméket készíteni, de a fogyasztók által generált kíméletlen árharcban a tervezők-gyártók igyekeznek spórolni. Ezenkívül, a nagyon gyors típusváltások miatt sokszor nincs arra idő, hogy valós használat közben próbálják ki egy új termék tartósságát.
A tartós üzemi próba jelentőségének illusztrálására szolgáljon az alábbi két autóipari példa.
1. Az NSU villámgyors fejlesztés után 1967-ben piacra dobta az Ro 80 típusú Wankel-motoros autót, ami a következő évben az év autója lett. Még éppen jókor, mert nem sokkal ezután kiderült, hogy a motorok 25-50 ezer kilométer megtétele után teljes felújításra szorultak. Később megtalálták a hiba okát és kb. 1970-ben a javításra is sor került. De a jó hír már odalett és ezzel együtt, mindössze 37 ezer autó legyártása után, a márkanév is odaveszett. Bizony, jobb lett volna a motort még az árusítás kezdete előtt nyúzópróbának alávetni.
2. A Toyota szép csendben, a háttérben, majdnem 10 évig fejlesztgette a hibrid hajtásláncot, majd 1997-ben piacra lépett a Prius-szal. Volt idejük alaposan kipróbálni. Az eredmény nem is maradt el, a típus megbízhatósága legendás, sok milliót adtak el belőle.

Kétségtelen, hogy a túlságosan tartós termék eladhatatlanul drága lenne, ugyanakkor, az erkölcsi avulás miatt jóval a műszaki élettartam lejárta előtt válnának meg tőle. Az élettartam szempontjából fontos tényező a gépészetből átvett szóhasználat szerinti egyenszilárdságú méretezés. Ez annyit jelent, hogy egy készülékben minden alkatrész közel ugyanazon időtartamra legyen működőképes, tehát ne tartalmazzon „gyenge láncszemet“.

Akkor most végre jöjjenek az izzólámpák és a hírhedt összeesküvés!

A wolframszálas izzók (TUNGSRAM, Juszt-Hanaman, 1904) hamar kiszorították a szénszálasakat. 1913-tól töltenek argongázt az izzókba (Langmuir). Akkoriban világszerte rengeteg kisebb-nagyobb cég vágott bele az izzólámpák gyártásába. 1924. decemberében jött létre a Phoebus kartell Genfben, ahol a nagy izzólámpa gyártók megállapodtak. Ebben a megállapodásban szerepel, hogy a továbbiakban egységesen olyan izzókat gyártanak, amelyeknek várható élettartama névleges feszültségen 1000 óra. Korábban 1500 - 2000 órás élettartamok is voltak. Mint a keresztesvitézek kardját, leggyakrabban úgy idézik ezt a megállapodást a korlátozott élettartamú termékeket kifogásoló, amúgy jóhiszemű internetes írások, és innen eredeztetik a Tervezett Elavulás történetet. Sajnos, tévesen! Ez az 1000 óra alapvetően nem is erről szól. Nagyon kevesen vagyunk, és egyre kevesebben leszünk, akik tisztán látjuk az izzók konstrukciós alapelveit. Ezért álljon itt ez a rövid magyarázat.

Az izzólámpa a konstrukciós természetéből adódóan korlátozott élettartamú termék, mivel működés közben a wolframszál lassan párolog, elvékonyodik, ráadásul a használattól ridegebbé is válik, végül elszakad, kiég. Az egyszerű vásárló számára az élettartam a leginkább szembetűnő tulajdonság, hiszen a másik két alapvető műszaki jellemzőt, mint fényáram, színhőmérséklet, mérni nem tudja és csak korlátozottan érzékeli. A fölvett teljesítmény viszonylag pontosan adott, legalábbis az izzólámpa új korában, ám ez a használat során csökken, mint ahogy a fényáram és a színhőmérséklet is. Az új állapotra jellemző élettartam és az ekkor mérhető fényáram csak egymás rovására változtatható. A wolframszál magasabb hőmérsékletre hevítésével nő a fényáram és a színhőmérséklet (az izzólámpa „fehérebben“ világít) és ezzel értelemszerűen a hatásfok is javul (adott teljesítményen több fényt ad), ugyanakkor az élettartam csökken, hiszen a wolframszál gyorsabban párolog. Fordított helyzetben, ha a wolframszál hőmérsékletét csökkentem, az élettartam megnő, viszont a fényáram a hatásfokkal együtt csökken és a kibocsájtott fény sárgás-vöröses lesz.

Az izzószál névleges feszültségen mérhető hőmérsékletét (és ezzel az élettartamot) a konstrukciós számításokkal elég pontosan be lehet állítani. Tehát műszakilag olyan kompromisszumot kell kötni az izzólámpa méretezésénél, hogy az élettartam és a fényáram (hatásfok) is elfogadható legyen. Az 1000 órás élettartam ennek a kompromisszumnak az optimuma, és ez egy mérnöki tervezési folyamat eredménye. Feltételezhető, hogy a genfi kartell megállapodás létrejöttében az is közrejátszott, hogy egyes gyárak a reklámozott hosszú élettartam érdekében vészesen lecsökkentették a hatásfokot, a fényáramot, és elrontották a színt. Véleményem szerint ez a megállapodás inkább műszaki egységesítés végett jött létre, bár nyilvánvalóan volt piaci/üzleti szerepe is.

Noha a vásárló nyilván minél ritkábban szeretett volna izzót cserélni, nem járt feltétlenül rosszul az 1000 órás élettartammal. Egy 2000 órás élettartamú izzónál vagy vakoskodott volna (ez ingyenbe' volt), vagy pedig a kisebb hatásfok miatt nagyobb teljesítményű izzót kellett volna használnia a megfelelő fény eléréséhez, pl. 40 W-os helyett 60 W-osat. Ez a 20 W többlet teljesítmény 2000 óra alatt bizony 40 kWóra többletfogyasztást jelent, amit szintén ki kell fizetni. Persze a lámpagyártók igyekeztek trükközni, kicsivel nagyobb névleges feszültségre méretezték az izzókat és ezt föl is tüntették, tehát „nem csaltak“, de mivel a vásárlóknál csak a szokásos (az izzó méretezett feszültségénél kisebb) feszültség állt rendelkezésre, az élettartam az 1000 órához képest növekedett. A kartell nem élt sokáig, már az 1930-as években repedezni kezdett, 1940-ben meg is szűnt. Ennek ellenére az 1000 órás élettartam egészen az izzólámpák haláláig ipari szabványként megmaradt, alapvetően ehhez igazodtak a gyárak. Az izzólámpa későbbi jelentős fejlesztéseinél (kriptongáz töltés TUNGSRAM, Bródy Imre, 1930, gyártás csak 1936-tól és halogéngáz töltés 1959 - 1970-től) is csak a fényáramot és a hatásfokot növelték, a névleges élettartam maradt 1000 óra.

Az izzók adott vásárlónál/fogyasztónál mutatott tényleges élettartama elsősorban a fogyasztási helyen mérhető hálózati feszültségtől függött, amit persze a fogyasztó sem befolyásolni, sem mérni nem tudott. A középfeszültségű transzformátor közelében az akkori 220 V-os névleges hálózati feszültség helyett 225-230 V is lehetett, míg a kisfeszültségű vezeték trafótól távoli részén, főleg külterületen akár 200 V-ra is csökkenhetett. Az előzőek alapján sejthető, melyikük panaszkodott, hogy folyton izzót kell cserélnie. Ezért 1960 körül néhány évtizedig a TUNGSRAM a 220 V-os hálózathoz gyártott 225 és 230 V-ra méretezett és ennek megfelelően feliratozott izzókat is, ami nem trükközés, hanem hogy a tartósan magasabb feszültségű helyeken ezeket használják.

Az Európai Unióban már betiltották az izzólámpák árusítását, így nem is gyártják. Más országokban viszont még gyártanak és a lámpagyárak, no meg a kereskedők megtalálták azokat a trükkös lehetőségeket, amelyekkel mégiscsak árusítanak izzólámpát Magyarországon, jóllehet, az elfogadható árú LED körték világában ezekre már csekély a vásárlói igény. Az első trükk, hogy különleges izzók árusíthatók; nosza tettek az izzólámpába még két szálmerevítő tartót és átnevezték Resista (rázásálló) izzóra. A leginkább lenyűgöző trükköt egy boltban láttam, ahol az izzólámpa dobozán a következők álltak: hőfejlesztő készülék (mert azt lehet árulni). Így igaz, az izzó bizony fűt rendesen. Ja, hogy közben világít is, hát előfordul...
Feltételezem, attól, hogy ezeket leírtam, az összeesküvés-hívők továbbra is az 1000 órát teszik a zászlajukra. Talán, aki idáig elolvasta, már eltérően gondolkodik erről.

Olvasnivaló angolul, bár a cikk nem veszi számba a fenti műszaki indokokat, inkább csak a csalárd összeesküvést sejteti:
https://spectrum.ieee.org/tech-history/dawn-of-electronics/ the-great-lightbulb-conspiracy

- GL -

A szerző ipari K+F és felsőfokú oktatási gyakorlattal rendelkező okleveles villamos szakmérnök.